News!

                                                   ♥ Hiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! ♥

                             

Úgy gondolom, meg kell osszam veletek a bloggal kapcsolatos híreket. Tudom, hogy eddig még soha nem írtam nektek ilyen "üdvözlő szöveg" féleséget, de most nincs más teendő. Az a helyzet, hogy most, a vakáció után, semmire sem lesz időm, mivel idén felvételizek és sok a tananyag. Remélem elég elfogadható érv arra, hogy egy ideig nem lesz feltéve új rész. Tisztában vagyok vele, hogy a többi bloghoz képest nagyon lassan jönnek a részek, de egyszerűen nincs időm, és be kell vallanom őszíntén, egy kicsit ihlet hiányban is szenvedem. És persze, az utálkozók is rátesznek egy lapáttal, mivel nekem azzal kell foglalkoznom, hogy kitörölgetem a kommenteket!
 

  Tehát először is megemlíteném azt, hogy:
• fent már említettem pár okot a blog szüneteltetésére, suli miatti időhiány, ihlethiány, és a többi
• nem túlzottan vagyok megelégedve a komi számokkal, a látogatotsághoz képest, ugyanis egy nap van kb. 100-120 megtekintésem, ami nem túl sok, de elfogatható. Nem értem, hogy aki rendszeresen olvassa a blogot, miért nem hagy valami nyomot. Csak egy kattintás lenne a feliratkozás, vagy egy szó begépelése. Nem mintha a komikkal akarnék büszkélkedni, vagy kielégíteni velük a lelki világomat, vagy esetleg határt szabni s fenyegetőzni, csak az a baj, hogy így nem tudom, tetszett-e, vagy sem.
• ezentúl fogok írni nektek egy ilyen pár soros szöveget, hogy tudjátok, érdekel. ( mégegyszer, nem azért, hogy eleget tegyek némi "HATER" kérelmeinek, s megjegyzem, magamtól is rájöttem már, hogy ez lehet jobb lesz. )
• ugyanúgy, valószínűleg képek is lesznek :)
• reménykedve abban, hogy mihamarabb fogok tudni írni -ha nem máskor a nyári vakációban :))- a részek hosszabbak lesznek, fordulatosabbak és SZENVEDÉSDÚSABBAK!!! (muhaha :3) If you know what I mean, dear hater!!!
• ezek a pár sorok a részek elején nem arról fognak szólni, hogy, mint már említettem, komi határokat szabok elétek, mert hogyha nem lesz meg az öt hozzászólás, nem jön új rész, vagy ilyenek, hanem hangsúlyozni fogom, hogy nélkületek nem lennék sehol, hogy jól esik, hogy, ha nem is sokan, de páran olvassátok a történetet, s hogyha nem is komiztok\iratkoztok fel, tudom, hogy velem vagytok,s ezért rendkívűl hálás vagyok!
• és végül, de nem utolsó sorban, utólag is Boldog Újévet minden iiiimádott olvasómnak! <3


                              S amúgy meg:

U.I: Mígegyször sikörökbön gazgad, bódóg új esztendőt kívánok, ködvös ölvtársaim! :*

"Egy leírhatatlan érzés..."

   Hajam hevesen lobogott utánam. Néha-néha belekapott a szél és olyankor, nagy erővel meglengedte. Sarkam a combom felső részéhez érintkezett, ahogy szedtem a lábam. Futottam... Homályosan láttam az engem körülvevő helyet. Az biztos, hogy valahol a szabadban voltam. Nem éreztem semmit, csak szaladtam előre, céltalanúl. Elkezdtem könnyezni. Gyorsan, egymás után potyogtak a könnyeim. Magam elé néztem és szürke betont láttam. Vizes volt. Kezdtem tisztán látni a környezetet, ahol voltam. Rejtélyes, ugyanakkor gyönyörű. Egy széles, aszvaltozott út közepén álltam. Észre se vettem, de megálltam a futásban. Mintha nem én irányítottam volna a testemet. Hátra néztem. Zöld mező és ritka fás erdők. Szinte ugyanazt láttam, mint eddig. Semmit. Teljes csönd volt. Semmi madárcsicsergés, tücsökciripelés. A szél is megállt. Mintha lefagyott volna a levegő. De mégis... Mintha hallottam volna valamit. Valami... újat. Vad hang, de alig hallható. Morgás, bürrögés... motor. Motor hang. Egyre hangosabb. Valami közeledett. Motorbicikli. Gyorsan. Próbáltam elindulni, le az útról, de valami nem engedett. A lábaim. Nem mozdultak. Futni akartam, de nem tudtam. Mintha a földhöz lett volna ragasztva mindkét lábam. Szememet erőteljesen becsuktam s mindkét kezemet, nagy lendülettel magam elé kaptam. A vakító fény, viszont így is átszűrődött a szemhélyamon.  Egyre csak közelett és közeledett. Egy hatalmas fék kíséretében elcsúszott és oldalávol jött felém. Mégmindig leírhatatlan nagy sebességgel. Nem volt bennem az a bizonyos "minden túl gyorsan történt" érzés. Mindent pontosan, precizitással szemléltem. Mintha nem is én lettem volna az áldozat. Ott volt előttem... És... Ennyi. Nem éreztem semmi többet. Megszűntem. Abban a pillanatban nem volt bennem semmi több, a semleges érzésnél. Alig hallható hangokat hallottam magamkörül. Ismerős volt. Ugyanaz a vészjósló hang, amit AZON az estén hallottam, mikor minden kezdődött. Minden rossz... A már jólismert, mennyországba emeltető, rekedtes hang... "Gyáva!"... Ismételgette, egyre nagyobb hangerővel. "Gyáva vagy!" - keringtek körülöttem a hangok. Egyre hangosabbak és sűrübbek voltak. - Gyáva, gyáva, gyáva!...

   Könnyes szemekkel pattantam ki a meg nem vetett ágyból. Ráadásul nem is a sajátom volt. Ahogy a környezetemet szemléltem, a padláson aludtam az éjszaka. Miután belebújtam a bundás papucsomba, s magamra vettem egy meleget nyújtó köpenyt, lecaplattam a nyikorgó lépcsőkön, egyenesen a konyhába. Anya már lent volt s reggelit készített. Szikrás pillantásokkal üdvözöltük egymást.

   - Nem tudod, hogyan kerültem fel a padlásra?- gúnyolódtam.

   - Te dolgod.- válaszolt mogorván.

   - Most miért vagy ilyen?- háborodtam fel.

   - Ne tégy úgy, kérlek szépen, mintha nem emlékeznél!- mordult rám egyből.

   - Nem tettetek semmit. Nem emlékszek.- szögesztem le.

   - Tehát szelektív memóriád van?- flegmázott, miközben a rántottára figyelt, ami elég kevésnek bizonyosult, körülbelül egy egyszemélyes adagnak. Feltételeztem, hogy ma sem reggelizek.

   - Megtennéd, hogy nem gúnyolódsz és rám figyelsz?!- emeltem fel kicsit jobban a hangom.

   - Mégis mit vársz, hogy leboruljak kebleid előtt?- dobta le a földre a konyha kesztyűt.- Azok után, amiket mondtál? Hogy nem vagyok az anyád? Hogy büntetlek, mert elrontottad az életemet? Soha, de soha nem érzékeltettem veled, hogy te vagy a hibás. Megköszönhetnéd, hogy annak idején nem vetettelek el! Az még hagyján volt, hogy hangsúlyoztattad velem, azt, hogy majd bosszút állsz, AZÉRT, mert elvettem tőled a kis "szerelmedet". Viszont azok után elhordtál mindennek a világon.

   - Hogy? Én ennek a felét sem ejtettem ki a számon.- tiltakoztam.

   - Mondom, hogy csak arra emlékszel, amire akarsz.- makacskodott ő.- Elegem van abból, hogy a legnagyobb ellenséged vagyok. De rendben van. Ha te így, akkor én is így. Két dudás nem fér el egy csárdában. Két nő nem fér el egy házban. Tegnap este miattad mondtam le Harry-t, amit megbántam, ezért meghívtam most.- ebben a pillanatban csengedtek.- Már itt is van.

    - Anya, pizsamában vagyok!- nyafogtam.

    - Ó! Szerintem nagyon is csinos vagy!- gúnyolódott.- A kék báránykák tökéletesen kiemelik a szemed színét.- nevetett.- Drágám, a háborúban nincs kegyelem, emlékszel?- gonoszkodott tovább miközben az ajtóhoz sietett.

  Én egy hangos morgást adtam ki magamból és amilyen gyorsan csak tudtam felsiettem a lépcsőn. Szerencsére, Harry pont nem látott meg, de anya ki tudja miket hordott össze neki.
    Egyre jobban kezdett izgatni az édes bosszú fogalma.
  

  Nem mentem le, pedig szándékomban volt, csak teljesen elment a kedvem tőle. Igaz, ha választanom kellett volna a "depis sírás az ágyamban" és az "anyám kölcsönös leégetése" közül, az utóbbit választanám. De nem volt kedvem találkozni senkivel.

***

   Semleges arccal néztem a plafont egy idejig, majd hirtelen elnyomott az álom. Pár perc múlva egy szelíd kopogás ébresztett. Lassan nyílt az ajtó. A fal felé voltam fordulva, de biztos voltam benne, hogy anya az.

   - Nem vagyok rád kíváncsi!- mordultam rá egyből.- kifordultam és Harry csodálkozó tekintetével találtam magam szembe.- Sa... Sajnálom. Én... Én azt hittem, hogy anya vagy.

   - Nem így kéne vele beszélned. Ő az édesanyád.- ült le elém az ágyra.

    - Nem érted.- motyogtam.

    - Jobban megértem, mint ő.- mondta kedvesen.

    - Tehát elmondta...- mérgelődtem.

  - Igen elmondta, de nem volt rá szükség. Ismerem a rajongókat. Egy leírhatatlan érzés van bennük az imádottuk iránt...

 -  De egyikük érzése se ér fel az enyémhez, hiszen TE itt ülsz az ÉN ágyamon, MELLETTEM, de mégis ott a szakadék, ami az a tény, hogy az ANYÁMMAL JÁRSZ!- magyaráztam könnyes szemekkel.

 - Édesanyád egy nagyon vonzó, inteligens, csodálatos nő. Hangsúlyozom NŐ .- próbált megnyugtatni, de ezzel inkább mégjobban elkeserített. - De... 

   -   Igen?- néztem fel rá mérhetetlen nagy reménységgel a szememben. 

    - ... Mire gondolsz amikor így nézel rám?- kérdezte halkan.

  Számtalan dolog, érzés jutott hirtelen eszembe de az első százat gyorsan elvettem. Kicsit közelebb jött, hideg ujjaivan gyengéden az arcomhoz ért, amibe szó szerint beleborzongtam. Hüvelykujjával állam másik feléhez nyúlt, majd egy nagyon apró mozdulattal, lassan  oldalra mozdította a fejem. Kézfeje külsejével egy aprót simított arcomon, majd közeledni kezdett. Úgy éreztem, hogy a szívem megáll a verésben, én pedig megszűnök létezni. Végigsimított nyakamon, majd ajkát az enyémhez tapasztotta. Hosszan csókoltunk egymás szájába, és csak percek múlva válltunk el. Mélyen a szemembe nézett, ezzel zavarba hozva, minek következtében határozottan a földet kezdtem nézni. 

    - Én... Én...- kezdett bele dadogva.

    - Tudom, tudom, hiba volt.- húztam el a szám szélét, majd egy apró sóhajtás következtében végre a szemébe néztem.

Láttam, hogy szégyenli magát... Homlokát halványan ráncolta, de nem mert a szemembe nézni. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, akkor: Miért csókolt meg? Miért nem vállalja tettét? Csak egy pillanatra nézett fel rám, ezzel megengedve, hogy lássam a csillogó, zöld szemeit; majd kézfejeit nézte, amik szinte reszkettek. Lesütötte tekintetét s csak nézett maga elé... Ismét felsóhajtottam, ezúttal mélyebben, majd szótlanul felálltam s az ajtó felé vettem az irányt.

"Magániskola?!"

   - Szervusz, bizonyára te vagy Heather Delvin!- üdvözölt, egy erőltetett mosollyal, az ebédlő asztalnál ülő hölgy.

   - Jó... Jó napot! Igen, én vagyok.

   - Paige Wellnerburgston.- nyújtotta felém egyik kezét, a már előbb említett mosoly kíséretében.- Az Arrowsmith középiskola igazgatónője. Toronto legnevezetesebb magániskolája. Valószínű, hogy már hallottál róla.

   - Igazából...- kezdtem bele mondandómba

  - Természetesen.- vágott a szavamba anya, mire én egy szúró pillantást vetettem rá.- Hallott már róla.

A beszélgetés további része a kíváló tanulmányi erdményeimről és a példás magaviseletemről zajlott. Nem akartam odafigyelni, ami nem igazán volt akadály, hiszen inkább a hangosan korgó hasammal voltam elfoglalva. Anya valami "elegáns" halat főzött, amitől nekem, személy szerint, felfordult a gyomrom.

A tányér kiürítése után, Mrs. Wellnerburgston, megköszönve a "rendkívül ízletes" ebédet, felállt és a kijárat felé vette az irányt.

  - Nos, Miss Delvin, úgy vélem, találkozunk szeptemberben.- nyomta le a kilincset, és már kint is volt a házból.

  - Nagyon szépen köszönünk mindent.- mosolygott anya, fülig érő szájjal.- Viszontlátásra.

  - Magániskola?!- kérdeztem, anyára nézve, miután bezárta az ajtót.

  - Ez a te érdekedben van.- magyarázkodott.- Nem a jegyeiddel vannak gondok, hiszen meg vagyok elégedve a tanulásoddal...

  - Akkor?- vágtam a szavába.

  - Kicsim, nincsenek barátaid. Egész nap itthon ülsz, a szobádban. Ebben a kis kertvárosban nincsenek korodbeli lányok, ezért gondoltam úgy, hogy jó ötlet lenne ha Toronto-ban járnál iskolába.

  - Nincsenek barátaim, mert nincs rájuk szükségem. Egyik sem lenne igazi barát, mindegyik csak kihasználna.- szögesztem le bölcsen.

  - Hidd el, szükséged van valakire, akivel beszélni tudsz. Igyekszem én lenni az a személy, de nagyon sok munkám van, te is tudod. És eddig ott volt... Matt. Mi lesz ha... tudod.

  - Jó. Ez a beszélgetés úgyis tárgytalan, hiszen nincs beleszólásom, már el van döntve.- hajtottam le a fejem.

  - Örülök, hogy megbeszéltük.- mosolygott egy aprányi gonoszsággal.- Ott van a hűtőben a spagetti, melegítsd meg és igyekezz az evéssel, mert mindjárt itt van Harry.- hadarta.

Én már vettem volna az irányt a konyha felé, de inkább anya felé fordultam egy nagy lendülettel. Felemeltem mindkét szemöldököm és megköszörültem a torkom. Belül ordítottam és határán voltam annak, hogy hangosan is anya fejéhez vágjam az összes gondolatomat. A gondolatok után folytathattam volna a nagyi porcelán vázájával és az összes szobában lévő tárgyal. De természetesen visszafolytottam és mosolyogva közöltem vele a kérésemet.

  - Öhm... Igen. Erről szerettem volna veled beszélni.

  - Hallgatlak.- mosolygott rám kedvesen.

  - Tehát, mint már említettem Harryről szeretnék veled beszélni.- vettem mély levegőt.

  - Nem szimpatikus?- emelte fel az egyik szemöldökét.

  Még nehezebb, mint gondoltam. Az első mondatától a plafonon voltam. De igen, szimpatikus, drága édesanyám. Túlságosan is. Olyannyira, hogy  még nálad is jobban kedvelem, igaz, ezt most nem nehéz túlszárnyalni.

  - Hihetetlen, hogy mennyire nem érted. De hogy is értenéd, hiszen nem is érdekel. Feltételezem nem te gondolsz erre minden percben keserűréggel és bánattal. Én teszem.

  - Miért?- nézett rám kerek szemekkel.

  - Miért? Hogy miért? Épp ezért. Legalább egy pillanatig elgondolkozhattál volna azon, hogy miért. És még most sem tudod. Úgy teszel, mintha az utóbbi három évben nem beszéltünk volna legalább tízezerszel Harry-ről. Úgy teszel, mintha egy harminc éves ügyvéd vagy orvos lenne. Vagy egy átlagos ember. De nem az. Ő Harry Styles. El sem gondolkodtál azon, hogy az emberek mit fognak szólni a kapcsolatotokhoz? Amikor mész majd az utcán el kell rejtsd az arcod, vagy különben szembeköpnek és mindenféle halálba kívánó szöveget ordibálnak utánad. És te, azokra akik ezt teszik majd, azt fogod mondani, hogy rossz emberek.- közelebb mentem hozzám.- De nem nézed az ő szemszögükből a helyzetet. Nem akarnak osztozni veled. Rühellik a gondolatot, hogy az úgynevezett "férjük" foglalt. Te nem realizálod, hogy nekik te vagy a rossz ember és ők valójábn csak.... szerelmesek.

   - Heather, az ismert embereknek is van magánéletük. És vannak dolgok, amibe a rajongók nem szólhatnak bele. Mindenkinek jár egy család.- mondta nyugodtan.

   - Család... Rendben. Feltételezzük, hogy TE meg ÉN vagyunk a családja. Tehát ÉN benne vagyok a családjában. Nekem se szabad bele szólni? Rám nézve is magánügy?

   - Édesem, tisztában vagyok azzal, hogy nagy rajongója vagy. De ez neked épp ezért jó. Megismerheted a One Direction-t, annyiszor énekelhetnek neked ahányszor csak akarod....

   - Várjunk egy kicsit. Te nagyon félre értelmezted a helyzetet. Én nem rajongok a One Direction-ért. Ha ezt tenném a szobám falai tele lennének poszterekkel, lenne legálabb negyved  OneD-s pólóm, meglenne mindkét albumuk, és még sorolhatnám. Te látod ezekből valamelyiket? A válasz nem. Nem mert én nem vagyok Directioner. Én csak Harry-t szeretem. Igen, szeretem. És hidd el, én ezt a szót nem használom naponta. De hiszen te tudod a legjobban. Életem folyamán, nem tödd mint háromszor mondtam neked azt, hogy szeretlek. Pedig igaz volt. És ez is az. Jobban ismerem nálad és jobban is szeretem, mint te.- könnybe szökött a szemem.

   - Jobban ismered? Nem ismered. Tudsz róla dolgokat, de nem ismered. Nem szerethetet. Nem ismered.- ismételgette.

   - Persze.- hulltak a könnyeim.- Nem tudod, hogy milyen érzékeny, nem tudod, hogy szinte mindig sír a romantikus filmeken, nem tudod, hogy ha megismer egy lányt egyből elkéri a telefonszámát, és mielőtt elmenne, azt mondja, szeretlek, nem tudod, hogy élete legrosszabb élménye hat éves korában volt, amikor elválltak a szülei, nem tudod, hogy azért növesztette meg a haját, mert utájla a füleit, nem tudod, hogy az az egyik álma, hogy esőben csókolja meg élete szerelmét... Élete szerelmét. És nem pedig élete szerelmének a lányat...- sírtam.

   - Azt kéred, hogy szakítsak vele?- kérdezte felháborodott hangsúllyal.

Hátrébb mentem egy fél lépést és őt néztem. A könnyektől homályosan láttam, de az arcán nem volt egy csöppnyi együttérzés jele sem. Szaggatottan vettem a levegőt.

   - Matt-nek nem volt igaza. Ő javasolta, hogy beszéljek veled. Azt mondta, meg fogod érteni. Tévedett. Én tudtam, hogy nem fogod. Eddig mindenben melettem álltál, megértettél, segítettél.... De most nem teszed. És nem is várom el... Csak azt akarom, hogy tudd, hogy ez nem marad annyiban... Nem fogok lemondani a boldogságomról, csak hogy megmentsem a tiédet... Nem szeretlek ahhoz eléggé... Sőt, egyre kevésbbé, csak hogy tudd... Drága Édesanyám.

"Szeretlek!"

Hangos kopogás kíséretében haladtam végig a - már sivárnak mondható - utcákon. Cipőm sarka nem volt túl nagy, de a sietős lépteim okozták inkább a hangzavart. A nap sugarai már-már megsütétték a szabadon hagyott bőrömet. Fejemet egy fekete kemény kalap óvta az ilyesfajta veszélyektől. Egy fehér toló ajtóhoz értem. Sok erőmet belefektetve elhúztam azt. Fehér ruhás emberek rohangáltak egyik kórteremből a másikba. Odasétáltam a recepcióhoz és kedves hangsúllyal megtudakoltam az ott űlő nőtől, merre találhatom Matt Tilwood-ot. Utasításai alapján a hatodik emeletre lifteztem fel, ott balra kanyarodtam, s bekopogtam az első ajtón. Egy ismeretlen hangtól hallottam egy kedves "szabad"-ot, ezért félénken benyitottam. A hang női volt és rekedtes. Gazdája pedig, ahogy megállapítottam, egy idős hölgy.

   - Gyere beljebb, kedvesem! Minden bizonnyal Matt-hez jöttél. - mosolygott rám aranyosan, majd az alvó fiúra nézett.

  - így van. - viszonoztam mosolyát. - Megvárom kint, ameddig felébred vagy visszajövök kicsit később.

  - Ne butáskodj, gyermekem! Ülj le ide nyugodtan!- szólított vissza.

Természetes engedtem neki és szoknyám, magam alá csúztatva leültem az egyik székre.

  - Örülök, hogy végre megismerhetlek, Heather! Ha tudnád, Matthew mennyit mesél rólad!

  - Tényleg? Remélem csak jót.- nevettem.

  - Mi rosszat lehetne?- mosolyodott el ismét és kézfejem a tenyerébe helyezte.- Ó! Milyen modortalan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Ellie Collson. Szólíthatsz bárhogy, kedvesem.

  - Heather Delvin.- ráztunk kezet.

Egy apró nyöszörgés hallatszott a szomszéd ágyból. A benne fekvő Matt, pedig, álmosan emelte fel a fejét s kidörzsölte csipáit a szeméből.

  - Hugica!- majd' kipattant az örömtől.

  - Hugica?! Ezért még kapsz!- intettem az ujjammal, majd megöleltem.

  Ahogy kimásztam karjai közül, egyből a szemébe néztem. Soha nem tudtam pontosan megállapítani szeme színét. Nagyon furcsa volt. Olykor zöldes barna, olykor pedig kék színűnek látszik a napfényben. Most inkább barna volt. Hiszen a kórházi szoba nem arról a leghíresebb, hogy sok napsugár jut be az ablakon.
  Néztem a reményfosztott arcát. Búskomorságát igyekezte leplezni. A fülég érő mosolya mögött keresett menedéket. A mindig friss és üde baba arca most inkább hasonlított egy keserves öregemberére.
  Letérdeltem az ágya mellé. Állam a matracba nyomtam és onnan néztem rá.
  Könnyek szöktek a szemembe, ha Matt-re gondoltam és a betegségére. Hogy kevés ideje van még hátra. Az orvosok azt mondják, maximum egy hónap. Hetek, akár napok... Felfoghatatlan számomra. Ha tehetném, vele lennék halála napjáig.
  Szemem újra könnyes lett. Összeszorítottam  a számat és a szemeimet pár pillanatra becsuktam. Matt az egyetlen ember, akiben most megbízhatnék. Bár csak másod unokatestvérem, ő jelenti nekem a mindent.... Mostmár csak ő. Nem akarom elveszíteni.

   - Mi bánt?- vette gyengéden kezébe az egyik hajtincsemet.

   - Tudod, te jól.- mondtam halkan.

   - Nem, nem csak ez.- csóválta fejét lassan.- Ismerlek.

Ismét kaparni kezdett a torkom s térdeim remegni kezdtek. Lehajtottam a fejem és kész voltam kiönteni neki minden fájdalmamat.

  - Anya.- kezdtem.- Tudod, voltunk a koncerten. Bár ne mentünk volna el. Ez volt minden álmom... De mostanra rémálommá vált.- Matt kerek szemekkel halgatott.- Elvesztettem két embert, akit szerettem. Az egyik közülük az édesanyám... És nem ő lesz az utolsó.- mondtam halkan, a fiú szemeibe nézve. Ő szomorúan lehajtotta a fejét, mintha az ő hibája lenne, hogy itt hagy.

  - Folytasd!- mondta lágy, kedves hangján.

  - A koncert után felrohantam a szobámba. Ott elaludtam és éjszaka felébredtem. Hangokat hallottam a konyhából. Megilyedtem. Lementem egy késsel a kezembe... És amikor megláttam, mi is az igazából, azt kívántam, hogy bárcsak egy betörő lett volna. Anya volt az egy férfivel. Férfi? Inkább fiú. És az enyém!

  - Harry?- kérdezte szinte remegő hangon, mire én csak bólintottam egyet.

  - Matthew, én... Sajnálom! Egy önző bolond vagyok. Nem kellett volna elmondjam. Van neked elég problémád, és sokkal súlyosabbak.

   - Heather, kicsim, ne beszélj zöldségeket!- simította el a hajam a az arcomból, mire mindketten nevettünk.

   - Szeretlek!- mondtam, letörölve könnyeim.

   - Én is.

Ekkor egy filmbe illő jelenetként, egy hangos orrfújást hallottunk a szoba másik végéből. Hangos nevetésben törtünk ki.

  - Ne nevessetek!- mosolygott Mrs. Collson.- Ez megható volt.

  - Hugi?- váltotta Matt ismét komolyra a szót.- Csak beszélj Rosie-val! Mondd el neki, hogy ez fáj neked. Hiszen tudja, hogy milyen sokat jelent neked Harry.

  - Igaza van. Ha igazán szeret téged, meg fogja érteni.- folytatta a jó tanácsot Mrs. Collson.

  - Köszönöm!- mosolyogtam mindkettőjükre.

***

  - Szia, kicsim!- üdvözölt egyből édesanyám, ahogy hazaértem.

  -  Szia!- motyogtam magamban.

  - Gyere gyorsan ebédelni, mert kihűl a leves.

  - Anya, beszélhetek veled egy kicsit?

  - Ebéd után ráér?- hadarta.

  - Hagyd már az ebédet, miért olyan fontos ez az ebéd?- s mikor beléptem a konyhába, választ kaptam a kérdésemre.

 
 

"Ő az enyém"

   Táskámat idegesen ledobtam a kanapéra. Átviharzottam az egész házon, kerülve anya tekintetét. A szobám felé vettem az irányt. Szemem sarkából láttam, hogy engem néz. Már hallottam is, hogy utánam jön. Gyorsítottam a tempón. Fel a lépcsőn s végül a szobámba mentem. Becsuktam az ajtót, de tudtam, hogy nem ér semmit. Benyitott a szobámba és próbált aggódó arcot vágni.

   - Kicsim, mi a baj?- én nem szóltam egy szót se csak komolyan a szemébe néztem.- Miért nem beszélsz velem?- folytatta s felemelte a szemöldökét.
Beismervén, hogy nem kap választ az ostoba kérdéseire, becsapta az ajtót.

   Én az ágyam mellett kuporogtam. Arcomat beletemettem a térdeimbe és az összes - mindeddig visszafolytott  - könnycseppet kiengedtem. Homlokomat, ismétlődő mozgással térdkalácsomba vertem. Könnyeim szinte eláztattak, de tovább folytattam a zokogást. Fejem hátrahajtottam az ágyra s nyakam hangos ropogást hallatott. Hosszú, vörös hajam eltakarta az arcom, ezzel letörölve könnyeim. Szorosan behunytam a szemeimet. Nem akartam semmire se gondolni. Minden gonosz, szomorú gondolatomat próbáltam elnyomni. A nagy próbálkozásom közepette, észre se vettem, hogy elaludtam.

*** 

   Mikor felébredtem mégmindig ugyanott voltam. A földön. Anya nem jött be a szobámba egyszer se, hogy meg nézze hogy vagyok. Hogy mi van velem, és, hogy miért nem mentem le vacsorázni. Ha egyszer is bejött volna, láthatta volna lányát a hideg padlón ücsörögve. Az ágyába fektette volna, betakarta volna és jóéjt puszit nyomott volna a homlokára. Ekkor észrevette volna, hogy szeretett lány arca tele van könnyekkel. Ellepte volna a kíváncsiság, hogy vajon miért sírt az ő kislánya. Egyből magát kezdte volna el okolni. S talán igaza is lett volna... Az anya aggódóan letörölte volna gyermeke arcáról a könnycseppeket. Még egy csókot nyomott volna forró orcájára s hallkan kiment volna a szobából, vigyázva arra, hogy ne költse föl az alvó lányt... De nem tette... Nem érdekelte. Biztos jobb dolga volt... Ez természetes... Megértem...


  Telefonom után kutattam s mikor megleltem ránéztem a képernyőre. Éjfél múlt pár perccel. Nem tudtam már visszaludni, ezért kimentem a mosdóba. Hideg vízzel leöblítettem az arcom majd a puha törölközőbe nyomtam azt. Mikor a szobám felé vettem az irányt hangokat hallottam a konyhából. Nem tudtam elképzelni, hogy ki vagy mi lehet ilyenkor a konyhánkban. Anya mindig lefekszik tizenegy óra előtt. Kezdtem félni. Remegő lábakkal indultam lefelé a lépcsőn. Szerencsére megláttam az - ebben a helyzetben -  megmentő esernyőtartót. Anya úgy gondolta, hogy vészhelyzet esetére tegyünk egy nagy méretű konyhakést az ajtó melletti esernyőtartóba. Most díjaztam a ravasz gondolatmenetét. Halkan előkaptam a kést és folytattam tovább az utam lábujjhegyen. Mikor közeledtem nevetéseket hallottam. Anya volt az. Nagy megkönnyebbülés fogott el. Anya volt és... még valaki. Nem láttam őket de hallottam a hangjukat. Egyre tisztábban. Ismerős volt a másik hang. Túl ismerős. Lehunytam a szemem és elmondtam magamban egy rövid imát, hogy ne az a személy legyen akire gondolok. De már késő volt.

     - Heather!- látott meg anya.- Te meg mit keresel itt ilyen későn? Úgy tudtam, hogy már alszol. És... miért van a kezedben egy kés?- csodálkozott ő.
 
   - Szervusz! Mi már találkoztunk.- szólt hozzám a csodálatos rekedtes hangján. A gyönyörű mosolya nyomán, a már jól ismert gödröcskéji jelentek meg az arcán. Én lefagytam. Nem szóltam semmit csak ott áltam az eddig nyugodtan borozgató "pár" előtt, kezemben egy késsel. Rendes esetben szívrohamot kaptam volna attól ha hajnalok hajnalán Harry Styles-t találom a konyhámban. De most inkább más miatt kaptam szívrohamot.

   - Kicsim jól vagy?- tudakolta tőlem édesanyám. Én, aki eddig fagyott tekintettel néztem rájuk, végre megszólaltam.

     - Csodásan.- jelentettem ki irónikusan egy mű mosollyal az arcomon.

    - Csatlakozol?- mutatott Harry a mellette lévő helyre. Letettem a kést a konyhapúltra majd lassan helyet foglaltam. Egy ideig Haroldot figyeltem. A mozdulatait, az ismert szokásait, a göndör fürtjeit s ahogy anyára néz. A csillogást a szemében...  Szinte felfoghatatlan volt, hogy itt ül mellettem. De még felfoghatatlanabb, hogy itt van és nem rán néz úgy... A vak is láthatta a szerelmet a szemében. Már jól ismertem azt a tekintetet. Hisz' Harry volt az. Szemem sarkából láttam, hogy anya rám mosolygott. Nehezemre esett viszonozni azt, de sikerült.

   - Holnap meglátogatod Matt-et?- kérdezte tőlem. Válaszként bólintottam egyet. - Matt az unokatestvére.- Nézett rá anya Harry-re, mikor észrevette, hogy értetlen arcot vág.

   - Nem.- szóltam csendesen.- ő a legjobb barátom.- mondtam s egy könnycsepp bújt ki a szememből, amirt gyorsan le is töröltem.

   - Miért sírsz?- kérdezte Harry.

   - Hagyjuk.- mondtam remegő hangon, majd megráztam a fejem.

   - Matt-nek gyógyíthatalan gyomorrákja van.- mondta meg egyből anya.

   - Ó! Sa...sajnálom, Heather.- nézett a szemembe a fiú, miközben én csak összeszorítottam az ajkaim és lehajtottam a fejem.


   - Én, azt hiszem, megyek aludni.- törtem meg a csendet.

   - Nekem is kéne már mennem.- állt fel Harold.

   - Vezetsz? Egy pohár bor után?- húzta fel anya a szája szélét, mosolyogva.

   - Igaz. Hívok egy taxit.

  - Ugyanmár! Toronto-ig sok van. Maradj itt éjszakára, s majd reggel elvezetsz odáig.- legyintett anya.

 Lábaim a földbe gyökereztek. Ezt direkt csinálja? Ezzel akar bosszút állni, hogy miattam elvesztette az egész fiatalságát? Bűnhődnöm kell, mert megszülettem? Ezzel vétettem neki? Eszébe se jut, hogy nekem ez fáj? Három évig csakis erről a fiúról áradoztam neki. És most egyszerűen semmibe veszi ezt. Semmibe veszi az érzéseimet. Azt, hogy szeretem őt. Három éve. Anya meg csak három órája. Köztünk három év van, köztük meg kilenc. Kilenc! Ez abszúrd! Nem tudom hogy képzeli.

  Felrohantam a szobámba és kulcsra zártam az ajtót. Ledobtam magam az ágyra. Nem próbáltam meg aludni. Nem bírtam volna. Túl sok minden történt. Nem tudtam mi lesz ezután, nem tudtam mit tegyek... De egyet biztosra tudtam. Ezt ismételgettem magamban egész este. Most végre hangosan is kimondhattam.

   - Ő az enyém!

"És a nővéredet hogy hívják?"

   Csörgött a telefon. Felültem puha ágyamból, lábaimat letettem a jéghideg padlóra és álmosan elindultam a már említett zajforrás felé. A vonal másik végén anya volt, azzal a vággyal, hogy köszölje, nem jön haza reggelire. Morcosan vetettem véget a beszélgetésnek. Anya sosincs itthon. Ritkán látom, mert nagyon sokat dolgozik. Megígérte, hogy jövőhéten kivesz egy hónap szabadságot, amit csak velem fog tölteni. Egy reklám marketinggel foglalkozó cégnél aligazgató, ígyhát nagyon sok munkája van. De legalább neki és a munkájának köszönhetően elég jól megélünk. Kanada egyik kertvárosában lakunk ketten, épp a főváros mellett. Anya Torontóban dolgozik.

   Nemrég volt a tizenhatodik születésnapom. Anya ajándéka két koncertjegy volt. De nem akármilyen koncertre... El sem hittem, hogy láthatom a kedvenc bandámat, a One Directiont élőben. Amióta feltűntek a britt X Faktorban, nagy rajongójuk vagyok. Főleg a frontembernek, Harrynek. Tizenhárom éves korom óta betegesen szerelmes vagyok belé. És jövőhéten személyesen is találkozhatok vele.

   Visszatérve az előző témára, én úgy gondolom, hogy egy nagyon erős anya-lánya kapcsolatunk van. Talán az is közrejátszik, hogy kevés köztünk a korkülömbség. Csak tizenkét év. Anyát serdülő korban molesztálta a nevelő apja s tőle esett teherbe. Mikor nagymama megtudta azonnal kirugta a hapsit és még fel is jelentette. Az abortusz veszéjei miatt, úgy döntöttek, megtartják a babát. Tehát így születtem én. Amíg anya hivatalosan nagy korú nem lett, nagymama nevelt, gondozott, ígyhát olyan volt, mintha anyával testvérek lettünk volna.

   ***
 
   Kedden az öröm és a felhőtlen boldogság ébresztett fel. Estére valóra válik az egyik álmom, miszerint találkozok a "jövőbeli férjemmel". Akkor még nem sejtettem, hogy valójában mi  is lesz köztünk.
 
   Több órán kersztül álltam a szekrényem előtt és sopánkodtam azo, hogy mit vegyek fel. Sok tanakodás után egy krém színű blézer, egy fekete majó és egy elegánsabb krém rövidnadrág mellett döntöttem, egy fekete magassarkúval és pár kiegészítővel. Lementem anyához, hogy megnézzem hogy áll. Gyönyörű volt. Nagyon szépen kicsípte magát.
   - De csinos vagy, kicsim!- mosolygott rám anya.
   - Te beszélsz? Gyönyörűen nézel ki.
   - Ugyanmár! Ez semmi. Voltam már ennél sokkal szebb is.- viccelődött.
   - Jól van, jól van. Mostmár indulhatnánk. Több mint fél óra az út Torontóig és mindjárt 7 óra.- néztem rá az órára türelmetlenül.
Anya is felvette a blézerét és kinyitotta az ajtót. Az út azzal telt, hogy szegény anyának arról áradoztam, hogy milyen boldog vagyok és, hogy mennyire izgulok.


A stadion, ahol a koncertet tartották, teljesen tele volt sikítozó, üvöltöző, kiabáló lányokkal már a koncert előtt  több órával is. Türelmetlenül várakoztunk, hogy végre elkezdődjön a koncert. Sokat késtek de mikor végre megjelentek a srácok, az első sorban ülő lányok szinte agybajt kaptak. Jó lett volna ott lenni. Mi elég messze kaptunk helyet a színpadtól, de ettől függetlenül élveszhető volt a koncert. A mi helyünk volt a legközelebb az előtérhez, ezért elsők között lehettem, aki aláírást kap. Miután elénekelték az összes létező számukat, mindenki sietett a dedikálás osztogató asztalhoz. Én  akkor már rég ott voltam. Megláttam anyát a hátam mögött, s mikor odaért hozzám megfogta a vállam. A fiúk megint sokkal később jöttek. Mindenki újra visításba, sikításba tört ki. Mivel mi voltunk az elsők, hozzánk még volt türelmük.
   -Szia!- üdvözöltek.
   -Te jó ég! Sziasztok!- vigyorogtam, úgy mint egy vadalma.
   -Kinek lesz?- kérdezte tőlem Niall.
   -Heather.- válaszoltam én.
   -Milyen szép neved van.- mosolygott rám Harry, amitől, szószerint, majdnem elájultam.- És a nővéredet hogy hívják?- nézett most anyára, egy mégszebb mosollyal.
   - Ő...ő az édesanyám.- segítettem ki egy kissé lehangoltan.
   - Tényleg?- ámuldoztak mind az öten.
   - Igen. Én Rosie vagyok.- szólalt meg végra anya.- Még gyerek voltam, mikor született.
   - Akkor, gondolom édesapa nincs.- nézett Harry mélyen anya szemébe. Én az egész beszélgetést fapofával hallgattam.
   - Nincs.
   - Ez... jó hír.- folytatta tovább Harry.
Már nem bírtam megtartani a semleges arcomat. Éreztem, hogy erősen kapar a torkom és halvány könnycseppek bújtak ki a szememből. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy visszafogjam őket és, hogy semmi esetre se lássa meg senki. Egy pillanat múlva minden hang eltompult. A szívem a torkomban dobogott és olyan rossz érzés fogott el, mint még soha. Miért? Miért történt pont ez? Ez a legrosszabb. Nem hittem soha igazából, hogy Harryvel szerelmes lesz belém... De miért anya? Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem, de igazából, egy kicsit sem érdekelt. Már mindegy volt. Csak egy dolog járt az eszembe... Egyetlen egy dolog...